"Mi az út? Az áhított cél elérésének eszköze, vagy esetleg maga a cél? Úgy tetszik, hogy az utóbbi. Nem visz sehonnan sehova, így nem jutunk rajta sehonnan sehova. (...) Ha az út maga a cél, akkor egész életünket a cél közelében, hogy ne mondjam: a célban éljük le, és nem teszünk egyebet, mint hogy minden erőnket, figyelmünket, szeretetünket és tiszteletünket a lét törvényeinek fölismerésére, illetőleg a törvényekkel összhangban való cselekvésre összpontosítjuk. Éppen ezért, és nem egyébért, nem közömbös számunkra, milyen úton járunk: jón-e, rosszon-e. De melyik a jó út? A széles? A keskeny? A sima? A rögös? Az, amelyiken jól, a szó szakrális értelmében jól érezzük magunkat." Oravecz Imre
Villafranca montes de Oca-San Juan de Ortega-Atapuerca-Obaneja- Burgos
Napfelkelte, amikor még fent van a hold is-a két zarándok útra kelt. A német férfi nem tudta kinyitni az ajtó zárat, nem tudta merre tovább az út- kinyitottam neki és együtt útnak indultunk. Amikor célegyenesbe kerültünk elköszöntem tőle és irány Burgos. A mai napra a 40 km a hegymászással együtt szép kis távolság lesz, hosszú még a nap, jöjjön aminek jönnie kell.
Az út szépen alakult, az útikönyv és a domborzati térképnek megfelelően, fel és le. Maga az út is több színben pompázott, a táj békés volt, se meleg-se hideg nem volt, igazi túra idő. Az elején egy kis hegynek fel, utána hosszú kilómétereken át fák és bokrok, sima hegyi szakasz a magasban.
Útközben láttam egy érdekes parkot, ahol kézzel faragták ki farönkökből a szobrokat. Kedves dolog volt az egyhangú táj megszakítására és biztos vagyok abban, hogy a többi zarándok is örömmel veszi és megpihen az egyedi padokon.
A hegyi menet közben ismét találkoztam kis településekkel. Alkalmanként pedig csukott kapukkal. Sokszor magán területre figyelmeztető táblákkal, ki gondolta volna hogy az 1200 éve járt zarándokút egy része magánterület. Természetesen az ajtók mindenhol nyitva állnak a zarándok előtt.
San Juan de Ortega hegyéről leereszkedve Ages kicsi településén haladtam át. Érdekesek a Camino-n ezek a kis falvak. Gyakran előfordult-annak ellenére, hogy jó volt az időjárás és nappal volt-úgy mentem keresztül a településeken, hogy nem találkoztam senkivel. Nyáron, amikor sok zarándok járja az ÚT-at bizonyára nagy élet folyik minden településen. Nekem tökéletes volt így.
A következő település felé haladva messziről hatalmas tábla jelezte, hogy itt van valami más is. Közelebb érve- amatőr nyelvtudásommal kitaláltam, hogy a táblától nem messzire régészeti lelőhelyet találtak. Az úton kevés zarándokkal találkoztam, egy lelkes kerékpáros csapat elkerült, a nap nagy részében egyedül voltam, így zavartalanul élvezhettem a táj szépségét.
Az úton járásban az a szép, hogy a vándor nem tudja mi vár rá a következő szakaszon. Vannak úti könyvek- időnként talán jobb bele se nézni-a felfedezés szabadsága, a meglepetés ereje és hatása-még egy vetemedés-mind- mind kell az úton, úgy mint az életben. A következő szakasz kavicsos útja azonban...... Tudom én, ilyen az élet......
A hegy tetején megpillantott kereszt, a sima táj szépsége, a kilátás elfeledtette a sziklás út nehézségeit. A zarándokok tiszteletére állított fém emlékmű-annak ellenére, hogy a szövegét csak részben értettem meg-megdobogtatta a szívemet. Nem kicsit. Hogy az emberi kapcsolatainkban mennyire van jelen a tisztelet, vitatható. Spanyolország 2020-ban is zarándoknak tekinti a zarándokokat és hálás köszönetem ezért. Akkor még nem tudtam, hogy fél nappal később kicsit más tapasztalatra is szert teszek ezzel kapcsolatban.
Az út során két nagyon fontos dolog volt az egészségemmel kapcsolatban, amelyért "mantráztam" . Beteg ne legyek és a lábamat ne érje semmi. A sziklás úton még jobban vigyáztam minden lépésemre. A keresztnél sok pár cipőt otthagytak a zarándokok. A cipők mellett leveleket, fényképeket, apró emléktárgyakat, szalagokat és köveket. Néhány követ én is hozzá tettem a kupachoz. Hogy vissza tér e valaha a zarándok ? Biztosan van aki többször is vállalkozik az útra és olyan is akad, aki nem tér vissza. Bennem nincs bizonytalanság, hogy melyik kategóriába tartozok......
A hegyről leereszkedés nem volt egyszerű, nagyon vitt az út, a messzi távolban-15 km- Burgos már látszódott. Egy kőfejtő, feldolgozó ipartelep mellett vitt az utam és még 2 kis településen keresztül mentem, mire Burgos elővárosába értem. Itt is megtörtént, ami otthoni túrázásaim közben is gyakran, fel akart venni egy autós. A kísértés a " könnyebb" út felé.....nézőpont kérdése. Megköszöntem és gyalog mentem tovább.
A vidéki táj csendjét és nyugalmát gyorsan felváltotta az ipartelep és a üzletházak sokasága, amint elértem Burgos határát. Az első kellemes élményt egy közeli repülőtér nyújtotta, ahonnan néhány percenként szálltak fel a repülők. Nagyon szeretek repülni. Kevés jobb dolog van az életben véleményem szerint-még tapasztalatszerzés előtt állok- mint amikor a pilóta a kifutópályán felemeli a gépet és repülünk. Érdekes ezt leírni, mert az életem egyéb területeit magam szeretem irányítani-a pilótában azonban feltétel nélkül megbízok.
Este 6 óra körül elértem a város lakórészét. Az ennivalóm elfogyott, így bementem egy szupermercado-ba némi élelemért. És akkor ott szembesültem először a vírus igazi veszélyével. A pénztáros és egy vásárló-naná, hogy nem gondolták hogy értem miről beszélnek-rám nézve, minden arcmimikájukat és verbális kifejezésüket bevetve kifejezték, hogy a zarándokok hozzák be a vírust az országukba. Az első meglepetésem után gyorsan feleszméltem-az előfordulhat- mellette azonban sok millió eurót is idehozunk és segítünk fenntartani a spanyol gazdaság vérkeringését. Megtartottam a véleményemet magamnak. Szeretem Spanyolországot és demokrácia van.
Hosszú és fáradtságos út volt bejutni a katedrálishoz, megkerestem az egyházi szállást a katedrális mellett, ahol újabb meglepetés ért. Az ajtajára ugyanis ki volt írva, hogy zárva. Este fél nyolc volt, sötét, éhes és fáradt voltam. Nem értettem, miért van zárva a szállás, amikor a burgosi katedrális mellett vagyok. Egy járókelő javasolta, hogy a szemben lévő étteremben próbáljak meg információt kérni. Így történt. A pincérnő elmondta, hogy nyomjam meg a szállás ajtaját és be fogok jutni. Valóban így lett. Arra való tekintettel, hogy messziről jöttem és sokat gyalogoltam aznap, befogadtak és 6 euróért megkaptam a legszuperebb szállást. A felvételkor azt is megtudtam, hogy másnap bezárják az önkormányzati zarándokszállásokat a vírus miatt, megnehezítve a zarándokok útját. Itt egy kicsit berezegett a léc és át kellett gondolni, hogyan tovább. A többi zarándokkal arról beszéltünk, hogy a csapat nagy része másnap hazautazik, addig amíg lehetősége van rá. Én pedig folyamatosan tartottam Szél Klárival-a Hospital de Orbigó-i zarándokszállásról a kapcsolatot. Este még úgy tűnt, folytathatom másnap a zarándoklatot, vannak szállások, amelyek nyitva tartanak és Hospital de Orbigó-ban van helyem, bármi történik. Elmentem ennivalót venni, kimostam a ruháimat és azzal a reménnyel tértem nyugovóra, hogy másnap folytathatom az utamat.
